2013. július 13., szombat

Alapfelszerelés

A korabeli képeken láthatóak szerszámok használata elengedhetetlen, 
ha az ember próbálja autentikus módon mosni az aranyat.
Népies elnevezéseik furán hatnak így, a XXI. század elején sőt, 
a legtöbb anyagát már régóta helyettesíthetjük korszerűbb, könnyebb szerkezeti anyagokkal,
mégis sokan ezen hagyományos elnevezésüket használják mind a mai napig.
Funkciójukat, használatukat tekintve azonban ma is hasonló eszközökkel dolgozunk.

A felsorolásban említett szerszámokat nem minden tájegységben használták, 
azonban a legtöbb helyen hasonló alapfelszereléssel indultak útnak az aranyászok.
Gumicsizma:
Azt hiszem ezt nem kell ragozni. Vízparton hosszútávon mindenképpen szükséges.
Vaslapát:
A föveny lapátolására, összegyűjtésére használták.
Fa (aranynéző, próba) lapát:
 A föveny aranytartalmának vizsgálatára, az arany számolására használták, általában kemény fából készült, hosszú nyelű, széles, lapos fej kialakítással rendelkező lapát, melynek belső felét feketére égették, hogy az így kialakuló szín és a barázdák megkönnyítsék az arany nézését és számolását.

                                         Aranymosó tál, (kézi szérke, himbáló, választó): 
Általában fából készült, kicsinyített ladik formájú, görbe aljú, hosszúkás edény, melynek végén fogantyú segíti a használatát, hasonlóan a lapáthoz ezt is kiégették a jobb hatásfok érdekében.
Nagyjából 50-60 cm hosszú, és 15-20 cm szélesek lehettek.
Használatát tekintve alkalmas volt az arany számolására, 
de a helyszíni végső dúsítást is el lehetett vele végezni.
(Ezen szérke használatáról autentikus bemutatót láthatsz ITT)
A modern típusok az amerikai trendet követve, ma már inkább tányér alakot formáznak.

Aranyász talicska:
Az ismert talicskánál szélesebb kerekekkel szerelt masszív szerkezet, hogy a nehéz terepen is könnyebben lehessen vele szállítani a fövenyt.

Nádfal (lésza):
Szeles, illetve nagyon erős napsütéses időben állították az aranymosó pad mellé ezt az egyszerű felépítésű, általában nádból készített, könnyű szerkezetű falat, hogy a merített vizet egyenletesen önthessék és a dolgozó aranyászt óvja.

Aranymosó pad (szér): 
A munka oroszlán részét végző szerkezet, mely deszkákból eszkábált, átlagosan 60-80 cm széles és 1,5 méter hosszú lapos fenekű, alacsony oldalfalú vályú volt lényegében, melyet használat előtt beáztattak, hogy a deszkák között ne szökjön el a víz, majd leggyakrabban a helyszínen talált ágakból 3 lábat szúrtak neki a parton, kettőt az emberhez közelebbi, egyet a víz felőli része alá, így könnyedén beállíthatták annak dőlésszögét.

Sóder rosta (saroglya): 
A pad felső részére helyezve, ez szolgált a durva kavicsok eltávolítására, valamint csökkentette a padra jutó szemcsék méretét, amolyan előosztályozó szerepe volt. Az ide felpakolt sódert, homokot mosták vízzel, majd öblítés után csak lefordították a padról és elszórták a benne maradt kavicsokat, egyebeket.
A műanyagok megjelenésével a rosta alatti területet vastag nylon/PVC anyaggal borították
és csak ez után tették fel fedésben a posztót.
Ez az apró, de fontos momentum megnövelte a posztók élettartamát, emellett a műanyag felszínén a zagy jobban eloszlik a pad széltében, valamint elkezdődik egy fajsúly szerinti rendeződés is, ami elősegíti a szemcsék mihamarabbi befogását, csapdába ejtését.
Víz merítő edény (meringülő/köpőce): 
Hosszú nyelű, öblös, korsóhoz hasonlító fejvégű, mély, néhány liter űrtartalmú edény, melyet vízzel megmerítettek és a saroglyára halmozott fövenyt öblítették át illetve mosták le vele.
Aranyfogó posztó: 
4-6 darab, a padnál szélesebbre vágott, a pad hosszának körülbelül 1/5-e hosszú darabokból álló teríték, melyet megnedvesítve a bevizezett padra terítettek oly módon, hogy mindig a pad aljától kezdték és a következővel az előző tetejét lefedve, átfedésben rakták egészen a pad tetejéig, így megakadályozták, hogy az arany elszökhessen a posztók között, alatt.
Anyagával kapcsolatban megoszlanak a vélemények,
de az egyik legjobb az biztosan a durva szövésű gyapjú,
színe általában sötét, amennyiben lehetőség van rá zöld, vagy kék.
(Fennmaradt feljegyzésekből tudjuk, hogy eleink posztót sem használtak, csupán a pad fa anyagát rovátkolták be és ezek szolgáltak az aranyszemek csapdájául.
Ma már ezt a technikát bordás gumiszőnyeggel helyettesítjük.)
Aranymosó teknő (sajtár):
A telítődött posztók lemosására szolgált. Vízzel megtöltve ezekben öblögették a posztó szálai között fennakadt nehéz ásványokat és az aranyat, majd a posztókat visszaterítették a padra.
a teknőből a vizet óvatosan leöntötték és a kézi szérkében dúsították tovább,
vagy víz alatt, higannyal elkeverve (amalgámozás)vonták ki a fekete sűrítményből az aranyat. 
A zagytól megtisztított amalgámot bőrbe, vagy sűrű szövetbe téve kicsavarták, a felesleges higanyt visszagyűjtötték és a megmaradó aranycipót kiégetve (a maradék higanyt elpárologtatva) nyerték végül a tisztított aranyat.

Égetőkanál
Leginkább egy merőkanálra emlékeztet, 
de annál hosszabb nyéllel, (hogy minél messzebbről lehessen használni) és kisebb fejjel rendelkezett, általában vasból.
Ebben égették ki a foncsorítás után keletkezett aranycipót.
Ugyanerre alkalmaztak egyszerű konzerves dobozt, de még kivájt téglát is.

Autentikus csallóközi aranymosás:
http://www.danubius-fluvius.eu/swf/Ryzovanie_zlata.swf

A higany sejtméreg, rendkívül mérgező nehézfém, már gőzei is maradandó károsodást okozhatnak!